A magyar válogatott és a szurkolók előtt is megemeljük kalapunk.
Könnyfakasztó pillanatoknak lehettünk szemtanúi a jégkorong VB-n!
Kevin Pratt a TSN nevű kanadai sportportál újságírója írt egy cikket, miután 5-2-re történelmi jelentőségű sikert arattunk a Fehérorosz válogatott ellen, amelyet olvasván minden magyar embernek megdobban a szíve. A cikket magyar nyelvre is lefordították, íme néhány részlet mely nem kis büszkeséggel tölthet el bennünket!
„Hosszú utat tettek meg idáig. Budapestről repültek ide – a legtöbben Prágán vagy Varsón keresztül – több száz dolláros repülőjegyekért.”
(...)
„Körülbelül ezer csodálatos magyar szurkoló van itt, akik azért jöttek, hogy szenvedéllyel biztassák a fiaikat – egy olyan csapatot, amely előre jósolhatóan tök utolsóként végez itt, Oroszországban. Két szektorban foglalnak helyet a pálya bal szélén – bár a »helyet foglalnak« nem épp a legmegfelelőbb kifejezés. Nem ülnek. Soha. Még a bemelegítés alatt sem. A meccs alatt sem. A kereskedelmi szünetek alatt sem. Ehelyett állnak és dobolnak. Ugrálnak, ugrálnak és még többet ugrálnak. Kántálnak és énekelnek.”
(...)
„Nem számít, hogy nyer vagy veszít a csapat. Ha úgy érzik, hogy a magyarok már annak is örülnek, hogy itt lehetnek, igazuk van. Végül is, a lehetőség nem minden évben adatik meg. 1939. február 3-a volt a legutóbbi alkalom, hogy Magyarország mérkőzést nyert a legfelsőbb osztályban.”
(...)
„Végül 2008-ban megfordult számukra a szerencse. A divízió/1-es világbajnokságon, amelyet abban az évben Japánban rendeztek, a dobogó legfelső fokára állhattak a magyarok – ezzel 2009-ben A-csoportos résztvevők lehettek. A válogatott élén a csapatkapitány Ocskay Gábor állt, akit széles körben a valaha élt legjobb magyar játékosnak neveznek. A 2009-es A-csoportos jégkorong-világbajnokság előtt egy hónappal azonban Ocskay tragikus hirtelenséggel szívinfarktusban elhunyt, mindössze 33 éves volt. Magyarország mind a hat mérkőzést elvesztette a tornán, 29–6-os gólkülönbséggel.”
(...)
„Magyarországnak Ocskay tragédiája előtt is sok megpróbáltatásban volt része. Ezeréves története során, az országnak bőven kijutott bánatból és szomorúságból is. Belső viszályoktól kezdve határvitákon keresztül más országok általi megszállásokig – Magyarország változatos történelemmel rendelkezik.
A himnuszuk pedig alá is támasztja ezt.
A „Himnusz” című költeményt sosem szánták a magyarok nemzeti énekének. Amikor Kölcsey Ferenc 1823-ban megírta, a vers csupán a magyarok dicsőségeiről és küzdelmeiről szóló ének volt. Azonban a költemény népszerűvé és hamarosan nemzeti himnusszá vált, de eleinte nem létezett hozzá dallam. Ez évekkel később készült el, amikor Erkel Ferenc megkomponálta azt, ami még ma is létezik.”
(...)
„A világbajnoki mérkőzések végi protokollban semmi különös nincs. Mindkét csapat feláll a saját kék vonalán. Mindkét csapatból megválasztják a mérkőzés legjobb játékosát és mindkét csapat játékosai ütik a jeget, hogy tisztelegjenek a játékos teljesítménye előtt. Aztán a pálya egyik végén felvonják a győztes csapat zászlaját, mialatt a himnusz (nem a szöveg, csak a zene) – hallatszik a hangszórókból. Aztán minden egyes mérkőzés után a csapatok kezet ráznak – az események egyik legjobb hagyománya. Amikor ennek vége, a vesztes csapat elhagyja a jeget, elsőként. Így mennek a dolgok. A győzteseknek lehetőségük van ünnepeltetni magukat, tisztelegni a szurkolók előtt és elismerni, hogy győzelemhez segítették a csapatukat. Ez a protokoll a világbajnokság első napján megváltozott Szentpéterváron.
Láthatjuk, hogy a magyarok nem túlzottan törődnek a “szabályokkal”. Véletlenül sem azért írjuk ezt, mert egy csapat gonosztevőről lenne szó, akik teljesen figyelmen kívül hagyják a tekintélyt – igazából pont ennek ellenkezője. Rendkívüli tisztelettel bánnak a győztes csapattal – gyakran hangos szurkolással mutatják ki a tiszteletüket a mérkőzés végén a másik csapat felé is.
De a saját csapatuknak is tiszteletet követelnek. És annak ellenére, hogy sosem a győztes oldalon állnak, mégis büszkék.
Büszkék a csapatukra. Büszkék az országukra.
Szóval, ami a végén történik, igazából szabályellenes, de ezeket a szabályokat helyesen figyelmen kívül hagyják. Amikor a magyar csapat veszít, a győztes csapat hagyja el először a jeget. A győztesek integetnek a szurkolóiknak, amikor lekorcsolyáznak. Valamennyire azért furcsa ezt a saját szemünkkel látni: furcsa a győztes csapatot először távozni látni. De még ők is megértik annak a fontosságát, hogy mi következik ezután.
A magyar játékosok lassan összegyűlnek a szurkolóikhoz közelebb lévő kék vonalon. A vezérszurkoló az első sorban int a szurkolóknak, akik mind magyar színekbe vannak öltözve. A csarnok pedig elcsendesedik.
Aztán énekelnek. Hangosan. Büszkén. A vesztes csapat ezer szurkolója énekel a mérkőzésen gyengébb csapatnak.
De az eredményjelzőn lévő számok sosem érdeklik őket. Azért teszik, mert értékelik az erőfeszítést. Azért teszik, hogy büszkévé tegyék az országukat. Minden alkalommal úgy énekelnek, mintha megnyerték volna a világbajnokságot.”
Ahogy Pratt írja, a magyar szurkolók nem foglalkoztak azzal, hogy nyer vagy veszít a csapat. Minden pillanatban büszkék voltak a hazájukra, a csapatukra, arra, hogy ott vagyunk az elitben és minden mérkőzés végén úgy énekelték a himnuszt mintha megnyertük volna a világbajnokságot.
Büszkék vagyunk a magyar válogatottra és magyar szurkolókra is, hogy öregbítették hazánk pozitív hírnevét.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
*Forrás: nemzetisport.hu, fehervarav19.hu
